„Ez a lélekvándorlás részemről, mindig újjászületni megyek Indiába..”
Dr. Wilhelm Zoltán, Habilitált egyetemi docens, igazgató a Pécsi Tudományegyetem TTK FFI Politikai Földrajzi, Fejlődési és Regionális Tanulmányok Tanszékének docense és a PTE TTK FFI Ázsia Központjának vezetője Magyarország Újdelhi Nagykövetségének kulturális tanácsosaként és a Delhi Magyar Tájékoztatási és Kulturális Központ igazgatójaként több éven át élt és dolgozott Indiában, összességében mintegy hét évet töltött az országban. Rendívül színes és felelősségteljes munkájáról, az Indiában töltött évek tapasztalatairól szerettünk volna megtudni tőle többet és arról, hogy mennyiben változtat meg egy alapvetően tudós embert a világ egyik legtradicionálisabb és legspirituálisabb országa.
Nem lehet azt mondani, hogy Indiában élni hétköznapi dolog lenne, különösen nem hosszú évekig és hivatás szerűen. Hogyan jött a lehetőség Indiát illetően, ha jól tudom, véletlenül?
Gyerekkorom óta geográfusnak készültem és nagyon sok útleírást, útibeszámolót olvastam, főleg, amelyek Ázsiába kalauzolták az olvasót. Amikor PhD hallgató lettem 1994-ben, a Pécsi Tudományegyetemen, akkoriban kezdett kinyílni a világ. Előtte nem kaptam még útlevelet sem sehová Európában – még a szocializmus idején; az volt az indok, hogy amíg nem voltam katona, nem mehetek el az országból. Viszont 1994-ben a rektorunk, akit a nevelő professzoromnak hívok, kapott egy meghívást az indiai Varanasiba és mivel ő már volt ott, átadta nekem és egy hasonlóan fiatal kollégának ezt a meghívót és finanszírozta az út nagy részét is. Így jutottam el először 1997-ben oda és mondanom sem kell, hogy először szembesültem azzal a kultúr-sokkal, amellyel mindenki találkozik. Európai szemmel szokatlan volt a fejetlenség, a szegénység, a kosz, de mégis: a meghatározó érzés számomra a de-ja-vu volt, úgy éreztem, hogy hazaértem, megérkeztem a régi otthonomba. Olyan volt, mintha jártam volna már itt és visszatérnék. Lehet, hogy az is közrejátszott ebben, hogy sokat olvastam a városról. A rengeteg élmény hatására elkezdtem komolyabban foglalkozni Indiával. Nem állítom, hogy szerelem volt első látásra, de azért nagyon jól éreztem magam.
Ezután mikor ment vissza legközelebb?
2000-ben mentem vissza újra. Ezután gyakorlatilag évente utaztam Indiába és olyan harminc-egynehány alkalomig számoltam, utána már nem. Azt viszont összeadtam, hogy összesen mennyi ideig éltem Indiában és ez hét év. Az utolsó egybefüggően kint töltött időszak 4 év volt, de előtte sokat voltam kint különböző ösztöndíjakkal és vendégprofesszorként is, jártam kint turistaként és részt vettem konferenciákon is. Így kezdődött tehát ez az India szerelem, hogy egy nemzetközi konferencián vettem részt Varanasiban.
Visszatérve erre a de-ja-vu érzésre, hisz a lélekvándorlásban? Lehetséges, hogy volt ott egy korábbi élete?
Furcsa dolog ez, hiszen én a Természettudományi Karon dolgozom, ahol az ilyen para-jelenségek elég idegenül hangzanak; nincs ezzel kapcsolatosan kialakult véleményem. Alapvetően katolikus nevelést kaptam, amiben én nagyon boldog vagyok, de nem zárok ki semmit – akár ezt is el lehet képzelni, hiszen olyan szép történetek vannak az indiai mitológiában a lélekvándorlásról, az előző életekről és a ránk váró életekről, hogy az ember akár könnyen hihet is benne. Ezzel kapcsolatosan én nem szeretnék állást foglalni, mert kutató emberként mindent csak akkor hiszek el, ha van rá konkrét bizonyíték és egy kicsit szkeptikus vagyok azt illetően, hogy találunk-e bizonyítékot a lélekvándorlásra. Mindenesetre el tudom fogadni azt, hogy az indiaiak ebben hisznek és szívesen hallgatom őket, amikor próbálnak meggyőzni arról, hogy ez így létezik és ez a valóság, de én jobban szeretem a saját kultúrkörömet ebben a tekintetben.
Talán jobban szereti ennek a kultúrkörnek a biztonságát, de azért biztos vagyok benne, hogy megváltoztatta Önt India. Nos, hogyan?
Nagyon sok tekintetben. Sokkal toleránsabb és elfogadóbb lettem, olyannyira, hogy sok embernek ajánlanám, hogy menjen el Indiába és éljen ott egy kis ideig. Egyrészt, hogy rádöbbenjen, hogy mennyire jó helyzetben vagyunk itt Magyarországon és Európában is. Én magam például vegetáriánus lettem India hatására. Láttam ott a húsboltokat és úgy gondoltam, hogy ki fogom bírni azt a három hónapot hús nélkül, amit éppen akkor ott töltöttem. Iszonyatos körülmények voltak, fürtökben lógtak a legyek. Másfél hónap után azt vettem észre magamon, hogy sokkal jobban érzem magam, hogy nem ettem húst. Tudni kell, hogy nálunk a családban húst hússal ettünk, a szüleimnek annak idején az volt a véleménye, hogy egy fejlődésben levő szervezetnek szüksége van erre a típusú állati fehérjére. Ezzel szemben pillanatok alatt le tudtam róla mondani Indiában és sokkal tisztábbnak és könnyebbnek éreztem a testemet, az egész szervezetemet. Ez 2003-ban volt és amikor hazajöttem, megkérdeztem a feleségemet, hogy mit szólna, ha kipróbálnánk a vegetáriánus konyhát. Nos, ők nem tudtak lemondani a húsételekről, ezért úgy alakult ez nálunk, hogy a leves közös, a második fogás pedig egy húsétel és egy vegetáriánus vagy akár több. E tekintetben tehát nagyon sokat változtatott rajtam India, ugyanakkor rájöttem, hogy a vegetarianizmusegy nagyon környezetkímélő életmód, hiszen az az intenzív állattartás, amelyet itt Európában és a nyugati világban folytatunk, nagyon környezet szennyező és erőforrás pazarló.
Igyekeztem megérteni a szent tehén problematikáját is, a szent tehén „érintethetetlenségének” okait. Egyik magyarázata talán az, hogy nem lehetett olyan intenzív állattartó gazdálkodást folytatni, mint Európában, mert pillanatok alatt felélték volna az erőforrásaikat. Annak idején a nagyállat-tartó árja törzsek, amikor bevándoroltak a mai India területére, a csordáik védelmében hozták ezeket az intézkedéseket, ami a későbbiekben kristályosodott ki a ilyen környezettel való okos gazdálkodássá.
Mennyiben mások, melegszívűbbek az indiai emberek?
Az emberi kapcsolatok sokkal mélyebbek Indiában, mint nálunk. Sokkal inkább számítanak a családi kötelékek, az emberi kapcsolatok. Nálunk ebben az individualizált társadalomban nem érdeklődünk őszintén egymás iránt. Indiában nagyon kellemes tapasztalatokat szereztem e téren az évek során, akárcsak a vendégszeretetüket illetően. Lenne mit tanulnunk tőlük e tekintetben is, „The guest is king” tartja náluk a mondás és valóban, a csillagokat lehozzák az égről, ha ők a vendéglátók. Nagyon sok ilyen pozitív élmény ért Indiában. A negatív élményeket próbálom megérteni, ilyen például a kasztrendszer, amelynek igyekszem megtudni és megérteni a történelmi hátterét. Mi itt Európában azt gondoljuk, hogy nagyon toleránsak vagyunk, ugyanakkor, ha valaki nem úgy él, mint ahogy azt mi elvárjuk, hajlamosak vagyunk elítélni.
Mennyire hiányzik India, vágyik arra rendszeresen, úgy gondolom, hogy abban a közegben töltsön el bizonyos időt.
Igen, amikor Indiában vagyok, mindig feltöltődök, energizál engem ez az ország, úgyhogy nagyon nehezen élem meg, hogy februárban lesz két éve, indiai utazás nélkül.
Mi volt az, ami a legjobban megfogta ebben a rendkívül sokszínű országban az első kiutazások során?
Csak úgy tudnám elmondani, ha kiemelek egy-két dolgot, mert annyi minden történt. Ez a mixtúra, ez a keveréke a kultúráknak és a természetnek számomra lenyűgöző. A Himalája határolja északon, míg pálmafás tengerpartok a déli határokon, sivatagok és esőerdők is az ország több táján. Egy országon belül az egész világot megtapasztaljuk természet-földrajzi szempontból. A másik, a több, mint 5000 éves történelem, amely átjárja a mindennapokat, időszámításunk előtt épített műemlékeket lehet találni lépten-nyomon. A városok körbe nőtték ezeket a régi építményeket, az emberek odamennek, jól érzik magukat, piknikelnek ezek tövében. A történelem a vallásban is jelen van a mai napig, a többezer éves rítusok és hagyományok a mai napig élnek.
Az időjárást illetően szeretem, hogy kiszámítható, ha januárban vagy márciusban tervezek utazást, biztosan tudom, hogy sütni fog a nap.
Nagy szerelem az indiai konyha, amely egészen rendkívüli az egész világon. Hihetetlenül sokszínű a kultúra, az emberek. Akár a törzsi kultúrákról beszélünk, akár a táncról, a kézműves termékekről, de akár a modern színdarabokról vagy a zenéről van szó. Ezek együttesen olyan vonzerőt jelentenek számomra, amely állandóan visszahúz az országba és már nem tudok lemondani róla. Feltöltődöm tőle még akkor is, ha csak négy órát alszom naponta, mert állandó találkozóim és programjaim vannak; de akkor is úgy jövők haza mindig, hogy újjászülettem. Ez a lélekvándorlás részemről, hogy mindig újjászületni megyek Indiába.
Érdekelne a hivatalosan Indiában töltött négy év; hogyan jött létre, miként került Ön erre a posztra és melyek voltak a teendők, valamint a legfontosabb munkák és elért eredmények?
Ehhez tudni kell, hogy mindezek előtt, 1999-ben megalakítottuk itt a Pécsi Tudományegyetemen az Ázsia Központot, amely az ázsiai országok kutatásával foglalkozik. Amikor én elkezdtem Indiával foglalkozni, küldetésemnek tekintettem, hogy az indiai kultúra közvetítésének egyik önkéntese legyek itt Pécsett. Nagyon jó kapcsolatba kerültünk az Indiai Nagykövetséggel és a csodálatos nagykövetekkel, pl. Ranjit Rae-vel, Gauri Shankar Guptával, Malay Mishrával; Malay Mishra nagykövet úrnak köszönhetjük például, hogy van egy Gandhi szobor az egyetem botanikus kertjében, amely azóta egyfajta zarándokhellyé vált, az indiai hallgatóink és persze mi is megemlékezünk Gandhiról és a Nagykövetség is tervez ide mindig október 2-án programokat – én pedig nagyon jól éreztem magam ebben a kultúra közvetítő szerepben. Nagyon szerettem volna tartósan Indiában élni és átgondoltam, hogy erre milyen lehetőségeim vannak, ekkor találtam rá a Magyar Kulturális Intézet révén nyújtott lehetőségre. Megpályáztam 2011-ben, de akkor nem én nyertem el a pozíciót, de 2015-ben már igen. A Pécsi Tudományegyetemről fizetés nélküli szabadságra mentem, amelyet voltak olyan kedvesek és meghosszabbítottak nekem – ahogy egyébként Indiában is hosszabbítást kaptam.
Nagykövet úr felvetette a maradás lehetőségét, de hát akkor elveszítettem volna a pécsi állásomat és én mégiscsak egy kutató-oktató ember vagyok, nem diplomata, noha ez a négy év fantasztikus volt kulturális diplomataként. A magyar kulturális értékeket közvetíthettem Indiában, amely a népművészettől, Bartók muzsikáján át a képzőművészetig nagyon sok mindent felölelt. A nyelvoktatás megszervezése és folyamatos fenntartása is egy gyönyörű szép feladat volt, de négy év után már nagyon hiányzott nekem az egyetemi közeg; mert tényleg nagyon jó a magyar kultúrát közvetíteni bárhol a világban, nagyon hálás feladat, de azért mégsem erre készültem egész életemben, az egyetemi karrieremet tekintem ma is a legfontosabbnak szakmai szempontból. Négy év után ezért, nagyon hálás szívvel a sorsnak, amely teljesítette az álmom, jöttem haza.
Ezt a tevékenységet azóta is folytatom, már itthon, legutóbbi rendezvényünk a „Magyarok Dél-Ázsiában” c. konferencia volt, külföldről bejelentkező előadók részvételével. Imádom ezt a munkát is.
India és Magyarország kölcsönösen elfogadta egymás felé a beoltottsággal történő utazást. Hogyan könnyíti ez meg az utazást az országaink között?
Igen, ez így van, de pusztán a beoltottság nem elég, a Nagykövetség nemrégiben posztolta az egyéb kötelező előírásokat, amelyek tartalmazzák többek között a 72 óránál nem régebbi PCR tesztet is, valamint egy weboldalon is kell regisztrálni, sőt a repüléssel kapcsolatosan is kell regisztrálni. Remélhetőleg megmarad az E-Visa, vagyis az elektronikusan igényelhető vízumkérelem lehetősége.
India, mint tudjuk, eléggé bürokratikus ország. Olyannyira számítanak erre az emberek, annyira az életük része, hogy mindig vannak A, B akár C terveik is egy helyzetre, olyan nehézségekbe ütközik egy-egy dolog elintézése. Mindig vannak az ún. vészforgatókönyvek – ebben hasonlítanak ránk, magyarokra, akik szintén híresek vagyunk arról, hogy a jég hátán is megélünk. Talán ezért olyan sikeresek, amikor bekerülnek a nyugati közegbe, mert nem azon kell törni a fejüket, hogy lesz-e áram reggel, amikor felkelnek és lehet-e fürdeni például, hanem – mivel ilyen alapvető problémákat nem kell megoldaniuk – ezt a kombinatorikus képességüket az egyéb, hasznos teendőikbe tudják fektetni és így sokkal eredményesebbek tudnak lenni. Jó példa erre az Ugandából Nagy-Britanniába menekült indiaiak esete, akik a leggazdagabb közösséggé váltak néhány évtizeden belül, mert az alkotó erejüket a karrierjükre tudták fordítani.
Mi az, amire a legbüszkébb a munkái közül Indiában?
A négyéves igazgatói korszakomból talán a Delhi Magyar Folk Napoknak a megszervezése, amikor több népzenei együttes szerepelt, illetve népművészeti kiállításunk volt. Büszke vagyok rá, hogy a Kossuth Díjas Muzsikás együttest sikerült ott felléptetni, akiknek óriási sikerük volt. A legkedvesebb programok mindig a gyerekekkel voltak kapcsolatosak, szerveztünk például Magyar Napokat az iskolákban, ahol a főzőtanfolyamoktól kezdve a villám nyelvkurzuson át a sporteseményekig több programot is szerveztünk. Ilyen volt, amikor a magyar diplomaták játszottak az ottani tanárok ellen – és az olyan kiemelkedő sportolókról, mint Puskás Ferenc is meg lehetett emlékezni. Fontosnak érzem, hogy egy kortárs tánc darabot is sikerült ott Indiában bemutatni, Sziráky Gábor kint élő koreográfus, balettmester együttműködésével, egy hatalmas színház teremben mutattunk be egy magyar népmesén alapuló, magyar népzenei kisérettel, helyi gyermekeknek, közöttük árva gyerekeknek is, akik soha azelőtt ilyet még nem láttak. Ez a megható esemény az ottani működésem egyik fontos mérföldköve volt.
Visszatérve a jellegzetesen indiai kasztrendszerre, mi a véleménye, megmaradt az indiai emberek gondolkodásában ez a mai napig?
Nos, igen. Mi, európaiak csak az emberi jogok korlátozását korlátozását látjuk ebben a rendszerben, és hogy ha valaki beleszületett egy kasztba, ott fog meghalni, nem tud kitörni belőle. Kérdezik tőlem sokszor, hogy hogyan tudják egymásról, hogy ki melyik kasztba tartozik? Nos, a név nagyon árulkodó, a nevek gyakorlatilag kaszt nevek, bemutatkozáskor azonnal tudják, hogy hová tegyék a másikat. Viszont ma már India, amely a világ legnagyobb demokráciája, állami állásokat biztosít az alacsonyabb kasztúaknak és az egyetemi férőhelyek egy nagy részét is fenntartják a hátrányos helyzetűeknek, működik a pozitív diszkrimináció. Ugyanakkor aa már a nagyvárosi életben inkább a tehetség és a szorgalom számít.
A kasztrendszer kialakulásának a gyökerei az árja bevándorláshoz, az i.e. 2. évezredhez köthetőek, mégpedig azért, hogy a társadalmi munkamegosztást biztosítsák. Az indiai társadalom úgy rendezkedett be, hogy a munkamegosztást hosszú évezredekre előre biztosítsa.
Tudjuk, hogy sokat publikál. Milyen új könyvvel, publikációval jelentkezik a közeljövőben?
Száz évnél régebben leírt sztereotípiák szerint gondolnak az indiaiakra a magyar emberek, amelyek réges-régen nem igazak, és amelyek hemzsegnek a tévedésektől és a felületes megállapításoktól. Pl. a „Magyarok Dél-Ázsiában” c. konferenciára egy olyan anyaggal fogok készülni, hogy azt a mostani India képet, amely a magyarokban él, mennyiben alakították, befolyásolták a korábban Indiába utazók, akik erről publikáltak.